A hétköznapok képeit, hangjait, történéseit hajlamosak vagyunk természetesnek venni, megszokni. Velünk vannak, nem figyelünk rájuk, az életünk részeivé válnak. Egy idő után talán a fontosságukat sem érezzük, egészen addig, amíg ezek a jól ismert otthonos hangok, képek és történések ki nem vonulnak az életünkből. Megszűnésük pillanatában már meg is születik szívűnkben a fájdalmas hiány. Ekkor kezdjük el érezni, mennyire is sokat jelentettek nekünk ezek a dolgok.
A mai nappal a következő dolgok tűntek el alattomos hirtelenséggel a hétköznapjaikat a Bethlen falai között töltő diákok, tanárok, kollégák életéből:
Nem láthatjuk többé a folyosók legváratlanabb pontjain feltűnő, az egész iskolát lassan körbejáró, kósza szintetizátorállványt.
Nem püfölhetjük, nyúzhatjuk, fújhatjuk többet a nagy rohanásban a teremben felejtett hangszereket.
Nem hallhatjuk többet a tanórákba zárkózott tantermeken lendületesen áthömpölygő testes népdalfoszlányokat.
Az utánozhatatlan kacajjal kísért villámtréfák sem laknak holnaptól a tanáriban, elérhetetlen távolságba költöztek.
Honnan fogjuk tudni, hogy közeledik a december, ha majd nem halljuk a rádióban a nagyszünet elején: Vegyes kari próba az aulában, MOST!
Hiányozni fog az elképesztő terjedelmű, és megszámlálhatatlan mennyiségű kulcscsomó minden lépésre más hangszínben zenélő zöreje.
És persze, ha egy diák száján véletlenül kihullik majd, hogy basszuskulcs nem fogjuk azt hallani többé: „Nem használunk indokolatlanul zenei szakkifejezéseket”. 
A végzősök bizonytalankodó szalagavatós énekét többé nem támasztja meg és emeli magasba egy erőteljes, de sosem tolakodó, mindent beborító, mégis olyan finom férfihang.
Iskolánkra hirtelen csend és fekete szürkeség ereszkedett: Ének Tanárunk, és Mindent Mindig Megoldó Kollégánk, Stimecz András itt hagyott minket, az angyalok kórusa 2018 november 15-én egy fővel bővült.