A  BÚBOSBANKA

Upupa epops

Elnevezései: több né­pi meg­ne­ve­zé­se is szü­le­tett: bü­dös ban­ka, ga­naj­ma­dár, babuta, fostos bugybóka. Jel­leg­ze­tes mély hang­zá­sú ’hupp-hupp’ ki­ál­tá­sa mes­­szi­re hal­lat­szik, in­nen eredhet hangutánzó la­tin ne­ve is (Upupa). De a né­met Hopf, a fran­cia Huppe, a ro­mán pupãza vagy az an­gol hoopoe név is a ma­dár hang­ját utá­noz­va szü­le­tett.

Külleme: rigónagyságú, feltűnő bóbitájú, lepkeszerűen repülő madár. Tolla­za­tá­ban a vör­he­nyes sár­ga szín do­mi­nál, mely a fej, nyak és a mell tol­la­it jel­lem­zi, a fe­ke­te szár­nyat és farkot fe­hér csí­kok dí­szí­tik: ezek re­pü­lés­kor is jól lát­ha­tó­ak. A fe­jen jel­leg­ze­tes vi­lá­gos­bar­na bó­bi­ta­tol­lak van­nak, me­lyek vé­gei fe­ke­ték. A ma­dár ide­gi ál­la­po­tá­tól füg­gõ­en a bó­bi­ta­tol­lak ál­lá­sa vál­to­zik. Iz­gal­mi ál­la­pot­ban su­ga­ra­san fel­fe­lé me­red­nek, míg re­pü­lés, pi­he­nés köz­ben csu­tak­sze­rû­en ös­­sze­tö­mö­rül­ve a fej­re si­mul­nak. A bó­bi­ta már a fé­szek­ben tol­la­so­dó fi­ó­ká­kon ki­fej­lõ­dik. A to­jó és a fi­a­ta­lok szí­ne a hí­me­ké­nél hal­vá­nyabb.
Magyarországra márciusban ér­ke­zik és szep­tem­ber­ben vo­nul el af­ri­kai te­le­lõ­he­lyé­re.

Fészkelés: to­já­sa­it fa­od­vak­ba, há­zak fal- vagy eresz­üre­ge­i­be, szik­la­re­pe­dé­sek­be, föld­lyu­kak­ba, azok pusz­ta alj­za­tá­ra rak­ja, fé­szek­anya­got nem hord. A fé­szek­alj 4–6 el­lip­szo­id ala­kú to­jás­ból áll, me­lyen a to­jó egye­dül kot­lik, a hím táp­lál­ja. A sû­rû pely­hek­kel vi­lág­ra jött fi­ó­ká­kat, me­lye­ket a to­jó még 10–12 na­pig me­len­get, szin­tén a hím lát­ja el éle­lem­mel. Éven­te két­szer is költ, de má­sod­köl­tés­re már más he­lyet ke­res. Sa­já­tos­sá­ga, más ma­da­rak­kal szem­ben, hogy a fé­szek­ben gyû­lõ ürü­lé­ket nem hord­ják ki a szü­lõk, így egy­re kel­le­met­le­nebb szag ter­jeng a fé­szek kö­rül. Ezért is ne­ve­zik egyes vi­dé­ke­ken bü­dös ban­ká­nak. Már a költő tojó is ritkán veszi magának a fáradságot, hogy saját ganéját elhordja; de a gyermekszobát sohasem tisztogatja. A szag legyeket vonz oda, amelyek a ganéjban szaporodnak, úgyhogy a fészek végül még a kukacoktól is nyüzsög. Magától értetődőleg a fiókák a legszagosabbak, de végül az öregek is kevéssé maradnak mögöttük és csak a kirepülés után sok hét mulva vesztik el a hozzájuk „tapadó” szagot. Költés idején a tojónak és a még nem repülős fiókáknak farcsíkmirigye bővebben választja el piszkosbarna színű és utálatos szagú termékét. Valószínűleg ez is, mint a poloskák és sok bogár szaga, védőeszközül szolgál. Tény az, hogy a macskák a fiatal búbosbankát éppoly kevéssé eszik meg, mint a pézsmaszagú cickányokat.

Táplálkozás: ro­va­rok­kal táp­lál­ko­zó faj, ame­lyek mel­lett csi­gá­kat, gi­lisz­tá­kat is fo­gyaszt, de el-el­kap egy-egy gyí­kot is. Mi­vel nyel­ve rö­vid, ál­do­za­tát nem tud­ja tor­ká­ra irá­nyí­ta­ni, ezért fel­dob­ja, és ki­tá­tott száj­jal vár­ja, hogy az a ga­rat­ba es­sék. Élel­mét nagy­részt a föld­rõl sze­di ös­­sze vagy gör­be csõ­ré­vel a ta­lajt, avart, fü­vet for­gat­va csí­pi el zsák­má­nyát.
  

Védettsége: or­szá­gunk te­rü­le­tén so­ha nem volt gya­ko­ri faj, de az er­dõk od­vas fá­i­nak ki­vá­gá­sá­val köl­tõ­le­he­tõ­sé­gei be­szû­kül­tek, így szá­muk egy­re ke­ve­sebb, an­nak el­le­né­re, hogy az em­be­ri kör­nye­zet­tõl sem ide­gen­ked­nek. Védett, természetvédelmi értéke: 50.000 forint.