„Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.”

Iskolánkban, a Bethlen Gábor Újreál Gimnáziumban a tananyag fontos része a környezet- és természetvédelem, valamint a környezeti nevelés a rendszeres terepgyakorlatokon, a természetbúvár szakkörön. E szakkör jelmondata a fenti, József Attilától származó gondolat, s szándéka, hogy a gyerekeket kicsalogassa a négy fal közül, megismertesse őket a minket körülvevő természet apróbb és nagyobb csodáival, titkaival, szépségével. Megtapasztalni, megismerni, megszeretni - e három lépcsőfok után juthatunk el célunkhoz, hogy kialakuljon a gyerekekben az igény arra, hogy meg is kell óvniuk természeti kincseinket.

Szakkörünk március elejei kirándulásán békamentő-expedíciót szerveztünk Farmosra.

Hogy miért és mitől is kell a kétéltűeket mentenünk?

A barna ásóbékák élete az évezredek folyamán különleges módon alakult. A telet a száraz homokos talajban töltik mélyen a földbe ásva magukat, viszont a szaporodáshoz szükségük van még a vízre. Ezért tavasszal - mikor is az összes lény a Földön szerelembe esik - el kell jutniuk a tavakhoz, mocsarakhoz, de vonulási útjukat gyakran keresztezi főút. S miközben a brekik az úttesten szépen, lassan átugrabugrálnak, azon autók is közlekednek, s a békákat tömegesen gázolják halálra, épp mielőtt szaporodni tudnának. Ezt a nagyon komoly természetvédelmi problémát orvosolandó, a tápiómenti természetvédők Farmos határában, a 311-es műút mentén már 3. éve terelő kerítést állítanak fel, s e mentén a földbe vödröket ásnak a vándorló békák összegyűjtésére. Reggelente végigjárják az útvonalat, a kétéltűeket kiszedegetik a vödrökből és átviszik őket az út és a vasút túloldalára, ahol már önfeledten véghez vihetik az élet által rájuk kirótt feladatot. Tavaly tavasszal így több, mint 35.000 békát mentettek meg a gázolástól!

Egy ilyen reggeli béka-őrjáratot végzett iskolánk e hidegvérű jószágok iránt vonzalmat érző diák csapata. A lelkesedést nem csökkentette a hideg, metsző pusztai szél, és az sem, hogy a vödrök alján lévő kézdermesztő sárból is elő kellett a bepotyogott, s magukat elásó békákat „varázsolni”. Az edényekben főképp barna ásóbékák várakoztak, de találtunk levelibékákat, megcsodáltunk néhány gyönyörű, riasztószínben pompázó vöröshasú unkát, kézbe foghattuk a mesebeli sárkányok egyfejű, miniatűr változatát egy tarajos gőte személyében, s még egy aprócska cickány is „horogra akadt”. Megtapasztaltuk, hogy az ásóbékák nem hangosan brekegő szerenádozók, ők jóval szemérmesebbek, halkabbak: mély, finom kattogó hangot hallatnak.

A kétéltűek mennyisége minden várakozásunkat felülmúlta: e délelőttön 947 brekit vettünk kézbe, s vittünk át az úton, vasúton a már biztonságos, mocsaras petézőhelyekre. S jónéhányukat, megfogadván József Attila szavait, meg is simogattuk…