„Így írunk mi” – a III. kategória másik győztese

Az idei mese-, vers- és novellaíró pályázaton megosztott első helyezést ért el Fazekas Éva (12. a osztályos tanuló), az ő művét olvashatjátok honlapunkon. Gratulálunk neki is a szép eredményhez!

 

 Fazekas Éva: Maszkabál

 

Teljesen átlagos reggel volt. A bolt kinyitott, a sarki kocsmából kipenderítették az oda nem illő emberformájú darabokat, hogy kitakaríthassanak utánuk, a pék pedig rendre elálmosodott már a fáradtságtól. Derűs, őszi színekben fürdött a vékony kis utca, tömérdek ember zsongta körbe a boltokat.

 Egyszerre szétrebbentek. Egy különös alak vágott utat magának a siserehadban, hogy átjusson az út egyik oldaláról a másikra. Egy félig nyitott, ütött-kopott zöld ajtó felé tartott, s mikor elérte, undorral mérte végig a zárást hirdető táblát. Elfordult az ajtótól, s unottan elnézett a hömpölygő embertömeg felett. Láthatóan élvezte a saját magasságát, mintha nem lenne gusztusa lealacsonyodni a pórnép elhasznált levegőjéhez. Magas, délceg férfi volt vékony derékkal és kihívó testtartással, vállait kusza tetoválás díszítette. Fehér ujjatlan pólót viselt hosszú fekete farmerral, hullámos, ébenszínű haja a hátára omlott, hüvelykujjait hanyagul a nadrágzsebébe dugta. Kelletlenül téblábolt fel - alá a járdán, amint az oroszlán teszi, ha nem jut vacsorához.

 Az öregasszonyok nem győzték kerülgetni, a tinédzserlányok pedig szemtelenül megbámulták – némelyik szemében félelem, másokéban merész lobbanás fénylett.

 Láthatóan szórakoztatta a helyzet. Karba tett kézzel megállt, hogy kellő rálátással mustrálhassa a kínálatot, s az elhaladó diáklányok sustorgását lapos oldalpillantásokkal honorálta. Mintha egyszer valami mosolyféle is átsuhant volna az arcán.

 Sajnos nem figyelt eléggé. A lányok leplezett mosolyait kereső fiatalemberen kívül sokan észrevették azt a hatalmas fekete kocsit, mely hangtalanul beúszott a zsúfolt sétálóutcába. Hullámozva nyílt szét előtte a tömeg, majd mögötte újra összeolvadt. Lopakodó vadként gurult végig a lassan felszabaduló úton, majd középtájt elidőzött kicsit.

 Arctalan emberek hajoltak ki az ablakokon, egyikük kezében hosszú, veszélyes küllemű tárgy. Pár rövidke pillanat erejére összesúgtak, s aztán csak hatalmas sikoltások jelezték útjukat. A tömeg szétszaladt, az utca pánikszerűen kiürült, s a kocsi fekete füstöt eregetve kifarolt a sarkon.

 Rövidesen nyomuk sem maradt, csak az elhaló sikolyok. A katasztrófát azonban újabb követte: az egyik bolt előtt zokogva álltak kört az ottmaradt diáklányok egy furcsán színes folt fölött.

 A feketehajú férfi hangtalanul csuklott össze az imént, s most mozdulatlanul feküdt a járda vörösödő lapjain.

 

­­­¤¤¤

 

- Parancsol még valamit, uram?

- Nem, Scharlotte, köszönöm. – Mr. Merle izgatottan csavargatta csokornyakkendőjét a bíborszőnyeges lépcső tövében állva.

- Ó, illetve mégis! – emelte fel hirtelen a mutatóujját, s szemkápráztató sebességgel perdült a cselédlány felé. – Lenne szíves még egy tálca pezsgőt kitenni a hallba, kedvesem?

- Hogyne, uram. – Scharlotte engedelmesen fejet hajtott, s visszasietett az ajtóhoz, melyen épp az előbb lépett ki.

 Mr. Merle elemében érezte magát. Még egyszer végigsimított tökéletes úriember módjára fésült haján, s megigazgatta szmokingja alját is. Felszegett fejjel szemezett a hatalmas, fekete ablakos kétszárnyú ajtóval, mosolygós sóhajokkal leplezve feszültségét. Összekulcsolt kezekkel várt, míg végre…

A hatalmas ajtó kitárult, s fekete-fehéren színes embertömeg ömlött be rajta. Zsibongás töltötte be a tágas előteret, estélyibe öltözött emberek úsztak be a pepita köveken.

 Scharlotte gyorsan a hallba vezető ajtóhoz lopta magát, s ott barátságos mosolyokkal bólogatott a beözönlők felé. Mr. Merle tárt karokkal üdvözölt mindenkit, aki szembejött vele: a férfiakkal tüstént kezet rázott, a nőket keblére ölelte és csókokkal halmozta el. Néhány különösen szép, vagy számára kedves asszonynak egy szál virágot is sebtében leemelt az erre a célra odakészített kisasztalról.

 Mire az utolsó embert is beterelte a nagyterembe, összeütötte tenyerét, s megnyerő üdvözlőbeszédet tartott. Ezt követően kedvenc mulatságának hódolt: újdonsült barátait körbevezette kastélyában, annak minden apró és kirívó szépségét hallgatói figyelmébe ajánlva.

 A nagyteremben kellemes zene szólt, a műkedvelők legnagyobb örömére, a pezsgő pedig sóhajtásnyi ideig maradt csak a tálcán.

 Marcus Merle elégedetten rogyott le bíborszín kanapéjára, miután az utolsó ember is elbúcsúzott. Scharlotte azonnal fölötte termett:

- Hozhatok valamit, uram?

- Nahát, kegyednek még erre is van energiája? – Marcus látható fáradtsággal nézett fel szolgálójára. – Nem bánom, egy kávét és a mai újságot, ha lenne szíves idehozni. Alkalmasint egy kis süteménynek is örülnék…

 Scharlotte egy gyors bólintás után elillant, Marcus pedig levetette a cipőjét. Imádta, hogy képes a saját otthonában elfáradni. Visszatornázta magát valamiféle úriemberhez méltó pózba, és mire az asztalhoz ért, Scharlotte is megjelent egy ezüstös tálcával a kezében.

- Maga egy angyal, kisasszony. – mosolygott a szőke kis hölgyre, majd beletemetkezett az újságjába. Kávéját szürcsölgetve kedélyesen végiglapozgatta a ropogós papírokat, majd visszatalált a címlapra, hogy részletesen is kiböngéssze.

 Összeszaladtak homlokán a ráncok.

Gyilkosság egy külvárosi sétálóutcában. Hogy mik nem vannak manapság! Ki hallott már veszélyes külvárosról?

 Mr. Merle alaposan megnézte magának az áldozatról leközölt képet. Hosszuhajú, beképzelt huligán, biztos valami mocskos ügybe ártotta magát. Főleg ha egy fekete kocsiból kidugott pisztolycsövön át nyúlt utána a halál. Egyes szemtanúk még látni is véltek néhány fekete kalapos, bőrkesztyűt és napszemüveget viselő öltönyös figurát a kocsiban. A nyugodt, tiszta külső kerületekben nem szokták halomra lődözni az arrajárókat, még lopástól sem igen kellett tartani. Nyilván maffiózók voltak, az ostoba kölyök meg épp ide menekült.

 Marcus igyekezett elhessenteni magától a gondolatot, hogy a leszámolás akár az ő utcájában is történhetett volna, akkor pedig lőttek az esti mulatságnak. De nem így történt.

 Megkönnyebbülten lefordította az újságot, és hátradőlve tovább iszogatta enyhe kávéját.

 

¤¤¤

 

Franz König a hétszáztizenhetes szobában ébredt. Korán talpon volt, mint mindig ha közeledett úticélja felé. Barackos fénnyel mosolygott rá a nap az erkélyajtón át, amikor helyet foglalt az aprócska asztal mellett. Gusztusosan tálalt reggeli várta fehér terítékkel, gőzölgő kávéval és a reggeli újsággal.

 Egy kicsit melengette a tudatát a panorámával és azzal a reménnyel, hogy délután már a szemközti hegyoldalról fog ide visszapillantani. A csodaszép zöld környezetbe csak néhány helyen markolt még bele a rozsdás mosolyú ősz, és napsárga szigetei.

 A férfi rávetette magát a lekvárra és a pirítósra, majd professzorhoz illő tekintettel belelesett az újságba.

 Tegnap délután gyilkosság a fővárosban. Nem is messze az otthonától – tényleg, milyen rég nem járt arra. Már egy hónapja úton volt, de semmi nem húzta vissza. Egyenesen kedvét lelte a végnélküli bolyongásban, az újdonságokban, a szállodák gondos törődésében.

 Nahát, milyen jóképű fiatalember volt, igazán kár érte. Mindazonáltal meggyőződése volt, hogy ez a világ csak azokkal szemben követ el ilyen undok gaztetteket, akik valamilyen formában rászolgáltak. Ki tudja, talán épp a hiúsága okozta a vesztét.

 Felsóhajtott, majd tovább ugrott az időjárásjelentésre. Száraz, napos idő várt rá, tökéletesen alkalmas egy kis túrázásra.

 Magába tömte az utolsó falatot is, nagyot nyújtózott, végiggereblyézett őszülő gyűrűs fürtjein, majd felállt és a holmijához lépett. Vetett egy sajnálkozó pillantást geológiai könyvére (minek is hozta magával, úgyis betéve tudja minden mondatát!), majd tekintete átsiklott az atlaszra. Még csak elképzelése volt róla, hogy holnap merre indul majd. Nem baj, majd este eldönti.

 Egy óra múlva már tettrekészen állt a szálloda bejáratánál, tekintetét a szomszédos hegyoldal felvonójára függesztve. Pár bizakodó sóhaj után bevetette magát a zöld mennyországba, és szapora léptekkel igyekezett, hogy meghódíthassa a szakadékot.

 

¤¤¤

 

Alkonyodott. Már jó ideje rótta az utcákat, számolatlan órákat töltve bolyongással. Ma megint kirúgták, de egyáltalán nem bánta. Ki akar egy ilyen hólyagnak dolgozni? Szar ez a rendszer, úgy ahogy van. Egy nagy rakás…

Végigfutott a gerincén a fájdalom, ostorcsapásként suhant át csigolyái mellett, ereje oroszlánrészét a tarkójában összpontosítva. Ezúttal mégis kegyes változás történt, és most a háta közepén tombolta ki magát. Minden reggel erre ébredt, de néha nappal is rátalált az aggasztó érzés, rendszerint olyankor, amikor elméje a gondolatai legmélyén gubbasztott (valahol). Akár egy rossz ébresztőóra.

 Túltette magát reflexszerű összerándulásain, és igyekezett tiszta fejjel gondolkodni.

 Mit is csinált tegnap? – tette fel magában a kérdést, a válasz azonban – ahogy azt mostanában keserűen tapasztalta – elmaradt. Sötét rejtély. Mintha amnéziás lenne, az elmúló napokra mindig csak homályos foltokként emlékezett. Egy nagy fekete autó képe úszott be egy pillanatra a szeme elé, de el is tűnt nyomban, helyében csak a zsibbasztó fájdalom és a futkározó hideg maradt.

 Huszonöt év emlékeit őrizte hűen az emlékezete, de pár napja – hete, talán hónapja? – az idő örvénylő fekete masszává folyt össze körülötte. Az utolsó dolog, amit őrzött magában az a szörnyű tudat volt, hogy kegyetlenül meg fogják büntetni valamiért, ami nem az ő műve…

 Befordult az utca sarkán, de megtorpant. Jeges szél kapott ébenfekete hajába, hosszú arca megnyúlt és elfehéredett. Elborzadt a felismerés súlyától mikor felfedezte, hová űzték a lábai: a külvárosi sétálóutcába, ahol annyi csinos lány haladt át a kora délutánokon, ahol megannyi öregasszony tipegett el mellette, és ahol beúszott az a hatalmas, fekete árnyék, ami elvette az emlékeit. Az utcát, ahova minden nap szinte önkívületben tért vissza.

 De tegnap nem. Akkor tudta hova megy, ismerte a célját, keresett itt valamit. Tétova léptekkel megindult az andalgó párok között, kivilágítva pompázó kirakatok sorait hagyva maga után.

 Az utca közepén egy kirakat előtt azonban nem égett a hangulatlámpa, és a helyiség ablakából sem dőlt a fény. Határozatlanul megállt a villanypóznától pár lépésnyire. A járda makulátlan volt, sehol még egy cipőnyomot sem talált.

 Végigfuttatta tekintetét a rövid kis utcán: azt széltében-hosszában merő pedantéria jellemezte. Kivételt egyedül az a sötétségsziget képezett, melynek középpontjában most ő állt. Mardosó torokkal emelte fel tekintetét az elhanyagolt zöld ajtóra, és a mellette álló üvegre.

 A megszürkült leplek felett hatalmas aranyszalagok hirdették az antik játékboltot, de egy-két fajátékon kívül alig akadt valami érdekes az ablakban. A legsötétebb, legalsó sarokban azonban egy sötét, formátlan, fémes tárgy szunnyadt, alatta reszketeg kézírással írt cetlivel.

 Egy maszk.

Hirtelen felordított fájdalmában. A gerincén végigcsapó áramütés ezúttal szélesen elnyújtózó, doromboló kígyóvá nőtte ki magát. Összegörnyedt kínjában, könnyesedő szemében imbolygó fényekké torzultak a távoli utcalámpák. Érezte az elmosódó emberek aggódó-kíváncsi tekintetét, fojtogatta a fölé tornyosuló szellemalakok szürkesége. Támasz után esdve nekitenyerelt az ablaknak: próbált hátat fordítani az embertömegnek és eloldalazni, de nem tudott, a gyűrű körbezárta. Kiáltásokat, dörmögést hallott a sűrűsödő foltokban, de vulkánmorajlássá torzult a legegyszerűbb emberi hang is.

 A bolt… - be akart jutni, és már tudta, érezte miért. Ott van az ok.

 A tömeg váratlanul kettényílt, s egy vékony alak röppent ki belőle. A szeme sarkából látta csupán, de észrevette, amint a hideg fémcsík megvillan az árnyék kezében. Nem volt se ereje, se ideje megfékezni: a képlékeny fekete alak oldalbakapta, rántott rajta egyet, majd megfékezhetetlenül továbbsurrant.

 Jeges fájdalom kapott erőre az oldalában, a menthetetlen elzuhanás ígéretével. Ekkor három férfit köpött ki az embertömeg, akik nyomban a segítségére siettek: ketten megmarkolták a karjait, hogy egyensúlyban tartsák, egy pedig nekiugrott felkutatni a lehetetlent. A támaszt kínáló kezek sokasága mégis hasztalannak bizonyult. Az örvénylő jelen lassan tompa sötétségnek adta át a helyét, ő pedig magatehetetlenül belezuhant.

 

¤¤¤

 

Marcus homlokráncolva ült a televízió előtt. Megint egy gyilkosság, rémes amatőr felvételekkel, alig egy köpésnyire az otthonától. A sajtó úgy csámcsogott az ügyön, mint valami kiskutya egy darab gumicsonton.

 Minden csatorna különböző kisfilmeket közölt le a híradóban, melyeket lelkes önjelölt operatőrök rögzítettek. Ennek megfelelően a minőség meglehetősen ócska volt, némelyiken csak tornyosuló emberhátakat-fejeket lehetett kivenni, semmi mást.

 Ugyanakkor minden bemondás esetében megegyeztek az összecsipegetett információk, miszerint egy fiatal, feketehajú férfi hirtelen rosszul lett az utca közepén, majd egy sikertelen zsebtolvaj kísérlete során megsérült, és a helyszínen életét vesztette. A további leközlések szerint egyetlen orvos sem tudta megmondani a hirtelen roham okát, ahogy a titokzatos támadóról sem sikerült semmi kézzelfoghatót megtudni. Mindenesetre a hatóságok igyekezték eltussolni az ügyet, és sebtiben elszállították a fiút, a polgármester pedig esküdözött, hogy közben jár a dolog rendezésének ügyében.

 Marcusban vegyes érzelmek kavarogtak: először is felháborítónak és rendkívül gyanúsnak tartotta azt, hogy miért éppen egy tömeg közepén esdeklő fiatalembert kellett megtámadnia annak az enyveskezűnek, másodszor, hogy minek kellett mindehhez kés? Ugyan kinek jut eszébe leszúrni egy vergődő embert az utca közepén?! És miért nem akar erre senki még csak rákérdezni sem? Hova siettek annyira a rendőrök, az orvosok, és úgy általában a hatóságok?

 Továbbá rendkívül aggasztotta az a tény, hogy két napon belül másodjára követnek el egy szörnyű gyilkosságot, ugyanabban az utcában, ugyanolyan vészes közelségben hozzá. Ha ez így megy tovább, el kell költöznie, pedig annyira a szívéhez nőtt már ez a gyönyörű ház. Ugyan mi a fene lehet abban az utcában, hogy hirtelen így felbolydultak körülötte az események?

 Rosszkedvűen váltogatta a csatornákat, majd ledobta a távirányítót a kanapéra.

- Üdvözlöm a kedves nézőinket, önök a legfrissebb híreket láthatják. Kora este a főváros egyik villanegyedében különös gyilkosság történt. – Marcus ingerülten felhorkant, és már fel is kapta a távirányítót („Hát nincs egy istenverte csatorna, ahol valami élvezhetőt is adnak?!”),amikor megtorpant. A képernyőről egy ismerős ember mosolygott vissza rá: kissé hiú vonásokkal megáldott, szenvtelen arcú fiú igazolványképe. Mindkét vállán fantáziadús tetoválás, hanyag, fehér póló és nőiesen ápolt, hosszú haj.

 Mr. Merle eltöprengett egy percre. Nem kellett sokáig kutatnia a fejében az arc után, lévén jól karbantartott elméjének.

 Lehetséges, hogy… ?

 Nem! – verte ki azonnal a fejéből egy szigorú hang a gondolatot – Nem, ez biztosan a tegnapi hírekhez tartozik. Elvégre a két haláleset könnyűszerrel összeköthető…

 Tovább csüngve a bemondó szavain azonban, erről az elméletről le kellett mondania. Szót sem ejtettek a tegnapi áldozatról, mintha nem is létezett volna. Marcus rövid elmélkedés után megszólalt:

- Scharlotte!

- Igen uram? – a fiatal kis hölgy lelkesen besietett a szobába.

- Idehozná a tegnapi újságot, kérem?

 Scharlotte arcán összeszaladtak a vonások, majd habozva visszakérdezett:

- A… tegnapit? De hát… miért érdekli önt a tegnapi újság, uram?

 Marcus nem akarta megijeszteni a kis hölgyet.

- Nem érdekes kedvesem, csak szeretnék megnézni benne valamit.

 Scharlotte összezavarodva bólintott, és ellibbent a konyha felé. Rövidesen visszatért – üres kézzel. Mr. Merle kérdő pillantást vetett felé, mire pironkodva válaszolt:

- Lehetséges, hogy már kidobtam, uram.

- Úgy. Legyen kedves és menjen vissza, nézzen még egyszer körül a kedvemért.

- Mindig ugyanoda rakom uram, és higgye el…

- Elhiszem – szólt csitítóan Mr. Merle -, ugyanakkor könnyen előfordul, hogy az ember a sok lim-lom között átsiklik bizonyos fontos információk felett is.

 Scharlotte kipirult arccal, szó nélkül sarkon fordult, majd visszatért, ezúttal az újsággal a kezében. Marcus elengedett felé egy békítő mosolyt, de a kisasszony gyorsan kisurrant a szobából. Mr. Merle homloka elsötétedett. Hiszen ő tökéletesen emlékezett a tegnapi újság címlapjára, a dátum alatt mégis valami egészen más szerepelt.

 Az áldozat fotójáról ezúttal egy szőke fiú meredt vissza rá.

 

¤¤¤

 

Dr. König épp a térképeit böngészte, amikor megcsapta a fülét a különös hír.

Ez már a második eset. Példátlan, egyszerűen példátlan.

Estére már valóban a völgy másik oldalában volt, és épp azon töprengett, merre induljon holnap tovább. Ki is szemelt egy szimpatikus települést, még mindig kelet felé, noha jól tudta, hogy ha így folytatja, egyszer csak a kínai partokon találja magát, Japánnal szemezve. Nem is rossz ötlet… Csak épp rengeteg idő. És még egyszer annyi pénz…

 Apropó pénz.

 Megszámlálhatatlan vagyont szánt eddig egyetlen szenvedélyére, de még sosem jutott eszébe honnan teremti magának mindezt elő. Egy egyszerű földrajzprofesszor fizetése mindehhez nevetségesen kevés volt, továbbá az egyetemek sem képesek a végtelenségig támogatni egy egyszerű világjáró jelentéktelen expedícióit.

 Franz König tehát, amint most töprengései közepette ráeszmélt, tökéletesen használhatatlan és kiszolgáltatott porszeme a társadalomnak. Ennek ellenére mégis akadálytalanul, minden munkát maga mögött hagyva űzhette egyetlen szenvedélyét. Életének ez a paradox jellemvonása mindezidáig sosem merült fel benne, főleg nem ilyen szembeszökő tárgyilagossággal.

 Esetleg tanácsos lenne hazautaznia egy időre…

 Két gyilkosság is történt nem messze az otthonától, és mindkettő ugyanabban az utcában. Mégis mi a csuda történik ott a távolléte alatt?!

 Halványan kibontakozott a fejében a feketehajú fiú arca. Tétován rápillantott az újságra, mintha abban sejtené a jó úthoz vezető nyomot. Elgondolkodva nézte a címlapot egy ideig, majd megrázta magát és visszadobta a papírhalom tetejére a napilapot.

 Rosszkedvűen visszasandított a televízióra: a képernyőn az újságban látott fiatalember arcképe vibrált.

 Dr. König vonásai összekuszálódtak. Rosszat sejtve sandított vissza a megszürkült címlapra, de tekintete mintha kőbe ütközött volna.

 Sötéten meredt egy pillanatig a szőke tincsekre, hol saját emlékezőkészségét, hol a napi hírek megbízhatóságát téve próbára.

Valami nagyon sötét dolog bujkál ott az utca környékén, gondolta.

Oda kell mennem. - szögezte le végül magában. - Hazamegyek.

 

¤¤¤

 

Oliver fásultan bambult a tűzbe, miközben egy húsdarabon csámcsogott, ügyet se vetve társai nevetésére. Egyszerre egy kéz súlyát érezte a vállán.

- Na mi az pajtás, még mindig azon a rusnya eseten töröd a fejed?

 A fiú felnézett. Bill, a jó öreg cimbora állt fölötte együttérző arccal. Kelletlenül bólintott, és elpöckölte az utolsó, inasnak tűnő falatot a kezéből.

 Hárman ültek a tűz körül: Oliver, Bill, és Knox. Mindhárman nyúlánk, fiatal férfiak voltak, furcsán hasonló, és mégis oly különböző vonásokkal. Mintha egyazon elme, de más-más asszony hívta volna őket életre. Oliver, a hirtelenszőke, fakó kékszemű fiú kicsit távolabb ült a másik kettőtől, és mindezidáig békétlenül fürkészte a narancsos lángok táncát.

- Ugyan, hagyd el - csóválta a fejét Bill, miközben ledobta magát egy szemközti dobozra. - Nem tehettünk már érte semmit. A kutya se gondolta volna, hogy kést szorongat az az átkozott.

 Ami azt illeti, Oliver igenis elkapta a pillanatot, mikor az a furcsa szerzemény fegyvert rántott, de nem volt kedve vitatkozni. Ahogy látta az elülő fényt az ájuldozó fiú szemében, mintha benne is kihűlt volna valami. Ez a furcsa nyomtalanság még most, órák múlva is kísértette. Hasonló érzéseket váltott ki belőle az a szenvtelen gyilkos is, aki a tömeg közepén sem átallott nekiiramodni egy védtelen embernek, majd épp a rengeteg szemtanút használva eszközéül, szőrén-szálán eltűnt. Mire sikerült visszaverekednie magát barátaihoz és újdonsült pártfogoltjukhoz, a fiú már fél lábbal a másvilágon volt. Oliver pedig csak dermedten állt, nézve amint barátai egyre lejjebb engedik a sápadó alakot.

- Ti láttátok… amikor összeesett? - szólalt meg hirtelen Knox. Rövid, égnek álló szőke hajával és pókláb-szerű tagjaival olyan volt, mint egy koronás botsáska.

- Nem is esett össze - pirított rá Bill, miközben a tűz fölé lendítette a szalonnáját. Oliver felsóhajtott.

- Az üvegre tette a kezét. - felelte színtelenül. Két barátja kérdő pillantással nézett fel rá.

- Mi volt az ablakban? - tette fel a remek kérdést Knox. Oliver arca - két barátja őszinte megrökönyödésére- egyszerre elsötétült.

- Egy maszk.

- Egy maszk?! - röhögte Bill - Ez ám a pajzán!

- Nem olyan maszk volt…

- Miért olyan pajzán? - fordult társához kíváncsian Knox. Olivert - bár valójában fogalma sem volt, mire akar barátja kilyukadni - néha különösen fárasztotta társai alkalmankénti tompaagyúsága. (Billből rendszerint a legsúlyosabb esetekben bukott ki valami obszcén humor.)A legfigyelemreméltóbb az egészben mégis az volt, hogy általában valami egész más témát göngyölített fel, mint azt az ember az idétlen bevezető alapján gondolta volna, ráadásul igen elismerésre méltó gondolatokkal.

- Azért… - kezdte jelentőségteljesen Bill - mert… képzeld csak magad elé a tizennyolcadik századi nőciket, amint épp báloznak. Kicsípik magukat, mint a varjú, ha pávatollat talál, majd színpompás maszkot biggyesztenek az orrukra, hogy még feltűnőbbek legyenek. Az egész egy merő kampány a férfinép elcsábítására - amíg a maszk kiemeli a bohém üzenetet, addig gondosan eltitkolja az üzenő kilétét! Zseniális, nemde? A finom fehérnép még a szent erkölcsi dogmák mellett is képes volt utat találni az egérhez, ha játszadozni támadt kedve!

 Bill harsányan felkacagott, és hátralendítette barna sörényét, hogy belekóstolhasson immár vészesen csöpögő szalonnájába. Knox mosolyogva csóválta a fejét, majd Oliverre függesztette tekintetét. A fiú arcán azonban hiába kereste a derű jeleit.

- Te mit gondolsz? - kockáztatta meg a kérdést. Oliver kétszer is megfontolta a választ.

- Billnek igaza van. (Bill a térdére csapott, és újfent hahotázni kezdett.) Egy maszk még a legbetegebb elmét is eltakarja, és egy egész másikat varázsol a helyére…

 A beálló csend úgy zuhant a trióra, mint egy túlméretezett kő. Knox zavartan köszörülte meg a torkát. Oliver maga sem értette miért, de a tarkóján hideg borzongás futott végig. Mintha hűlő fémdarab ülne a fején…

 

¤¤¤

 

Marcus kora délután könnyű kabátot öltött, és elindult otthonról. Esze ágában sem volt vásárolni, mégis a sétálóutca felé tartott. Alig negyed óra séta után megcsapta fülét a zsivaj. Hatalmas lélegzetet vett, majd bevetette magát a tömegbe.

 Vele kis híján egyidőben érkezett meg dr. König. A férfi ledobta elnyűtt táskáit szűk szobájában, ám nem sokáig kívánta érezni az otthon ismerős melegét - gondolatai azonnal a kerület legtakarosabb utcája felé szöktek, ő maga pedig nem habozott követni őket.

 Az utcában megszokott tömeg mozgása állandó volt. Senki sem sietett sehova, álmatag tekintettel libbentek az emberek ablaktól ablakig. Csak egy férfi vágott át nyugtalanul a kényelmesen hullámzó rengetegen. Összevont szemöldökkel pásztázta a fejsivatagot, az izmai minden pillanatban ugrásra feszültek. Hosszú léptekkel közeledett kiszemelt célpontja, egy játékbolt felé. Ezúttal eltökélt szándéka volt, hogy valóban beszélni fog az eladóval.

 Ma mindenre fény derül. A futkározó fájdalomra, a rémálmokra, az elúszó emlékekre, az őrjítő élet miértjeire.

 Hirtelen megtorpant. Jeges rémület markolt a tüdejébe, ahogy megpillantott egy lassan belopakodó, fekete autót. Önkéntelenül az övéhez nyúlt: ezúttal nem szándékozott búcsú nélkül távozni a bolt elől.

 Csakhogy a furcsán ismerős fekete alakok figyelemre sem méltatták őt. Az utcán egyre beljebb araszolva alig érezhető, finom lassulásba kezdett, láthatóan a félúton csendben meghúzódó játékboltra fókuszálva. Pillantása automatikusan követte a fekete kalapok fordulásának irányát. A keze lehanyatlott, ahogy felfedezte: a kirakat előtt egy cilinderes, jól öltözött férfi állt szórakozottan. A kocsi alattomosan kúszott a furcsa alak felé.

 A cilinderes úr felemelte a tekintetét: a szemében a felismerés furcsa fénye csillant, ahogy szeme a feketehajú, magas alakra tévedt.

 Egy pillanat erejéig otromba fémmaszkot festett az arcára a közelgő halál.

- El az ablaktól! - ordította a feketehajú, és nyújtott karral előreszökkent. - Táguljon attól a tetves kirakattól!

 A cilinderes alak egy rémisztően hosszú pillanatig nem mozdult. Földbe gyökerezett lábbal állt, és elgondolkodó pillantásokkal méregette a magas, kétségbeesett alakot.

 

 

 

 Marcus vegyes érzelmekkel konstatálta a kétes külsejű fiatalember felbukkanását. Egyrészt lenyűgözte különös, kétértelmű megjelenése, másrészt elborzasztotta.

 Ez egy őrült.

Az egész jelenet sajátosan nyomasztó atmoszférája rendkívül nyugtalanította. Elnézve a furcsa maszkot különös érzések kaptak lángra elméjében: idegen, rossz szagokat idézett fel, rideg, fagyos szellőt hozott. Elfordulva az ablaktól az utcán csordogáló emberek arcára a kirakathoz hasonló, otromba fémmaszkokat ültetett egy kába pillanat.

- El az ablaktól!

Ez az őrült nekem beszél?

- Táguljon…!!! - bömbölte a fiatalember, de a mondat végét nem halotta. Hatalmas, tompa dörrenés nyelte el a szavakat mohón, majd fémes süvítés harapta végig Marcus füle mellett a levegőt.

 Mr. Merle kétségbeesetten összegömbölyödött.

 Mi ez a képtelenség!

Látta, amint a huligán előreugrik, s rohanvást közeledik felé, tekintetét kétségbeesve rá szegezi. Évezredek alatt sikerült megfordulnia. A kalapja leesett, ahogy a tekintete találkozott egy elképedten álló, ősz hajú férfi pillantásával az utca végén. Majd a homályból és a rémült kiáltásokkal teli bolyongásból kibontakozott egy hatalmas kocsi magányos képe. A fekete szörnyeteg négy férfit rejtett a hasában, az egyik lustán hajolt az oldalsó ablak felé.

 Nem várta meg, hogy kiderüljön, kire fognak ezúttal célozni: bevetette magát az emberek kavalkádjába, és hanyatt-homlok menekülni kezdett.

 Valahol a feje fölött még egy lövés dördült, de ahogy kizuhant egy mellékutcába vezető sarkon, dörömbölő szívvel konstatálta, hogy valószínűleg nem követik. Fájdalom hasított végig a gerincén és a nyakán, de nem törődött vele, továbbiramodott az otthona felé.

 

 

A férfi próbálta átverekedni magát a tömegen, de az összekuporodott emberek riadt csorda módjára taszították az ellenkező irányba.

 Vajon mi lett a szerencsétlennel? Eltalálták?

Felegyenesedve próbálta átlátni a helyzetet, de nem találta az emberét sehol.

Lehetséges lenne, hogy ő is megtalálta?

Ekkor rémülten vette észre a tátott szájjal álló alakot az utca túlsó végében. Az ősz férfi ámulva lesett körbe a káosz felett, néhol elnyelte bizonytalan alakját a gomolygó por.

 Hogy kerül ide ez a sok őrült?

Nem volt ideje végiggondolni. A kocsi váratlanul megindult, éppen felé, oldalt egy marcona külsejű férfi hajolt ki belőle, éppen rá célozva.

 Behúzta a nyakát, és a pórnéppel együtt menekülni kezdett. Ha szerencséje van, a kocsi még egy ideig nem tud mozdulni az özönlő tömegtől, de aztán…

 Már meg sem lepődött, amikor szemben három, merészen - vagy inkább vakmerően - felszegett fejjel álló fiatallal találta szemben magát. A tekintetük találkozott. Látta már őket valahol… Mindegy. Csak el innen. Semmi kedve nem volt újra…

 Ezúttal a derekától fölfelé dübörgött végig a csapás, érezte az ereiben, hallotta a fülében a zaját. Apróság volt a felismeréshez képest, amit eddig eltakart előle a titok.

 Tudja, milyen a halál. Régi-új ismerősként köszöntötte, és kacagva üdvözölte újra… - de ezúttal nem! - gondolta. Most az egyszer nem megy vele.

 Utat tört magának, s az alkalmas pillanatban karon ragadta a három huszár közül a legfiatalabbat, hogy magával rántsa, de a fiú kivágta magát a szorításából. Nem nézett vissza. Behúzott nyakkal nekiiramodott az utca végének, s ott bevetette magát egy sikátorba. Messziről még hallotta, ahogy a kocsi kerekei megcsikordulnak, amint kifarol az útra, de rossz irányba fordult, s hangja távolodólag eldübörgött.

 

 

Dr. König egyik ámulatból a másikba esett. Élőben látta azt a fiút, akinek több ízben halálhírét keltették, és kis híján szerét ejtette egy gyilkosság megfigyelésének. Az első kiszemelt célpont egy arasznyira tőle viharzott el!

Micsoda pokol tört ki!

Mire észbe kapott és lebukott, az utca fele kiürült, a kocsi pedig a feketehajú suhanc után vetette magát. Látszólag senki sem törődött vele.

Amikor elült a káosz moraja, feszengve kitekintett könyöke alól. Gyászos csend és lustán visszahulló por maradt csak az utcában, egy-két borús tekintettel lézengő fiatallal. Félénken felegyenesedett.

 Az a két ember célponttá vált, noha úgy tűnt, semmi közük egymáshoz. Egy dolgot kivéve.

 Dübörgő szívvel indult meg a kopott zöld ajtó felé, majd megállt az összeroncsolt kirakatok üvegszilánkjai között. A fajátékok borongós-poros valóságában elsőre nem találta meg a választ, csak töprengve kereste az összefüggést a szőkének hazudott fiú, a kalapos úriember és kismozdonyok között. Majd rátalált az alsó sarokban gonoszan sunnyogó árnyékra…

 

 

Oliver döbbenten állt a halottra vált utca végében. Látta elrohanni azt az embert, akinek tegnap kísérteties gyorsasággal hunyt ki az élet a szeméből! Ráadásul megpróbálta magával rántani. De miért? Bosszú? Köszönet? Lehetséges egyáltalán?!

 És az a két férfi… Az egyik nem tett semmit, csak nézett egy kirakatot. A fiú szeme váratlanul elsötétedett. Azt a kirakatot nézte.

A maszk tehát összekapcsolja a két embert, ha nem is tudtak eddig róla. Maga is többször elgondolkodott már a furcsa jelenség okán…

Az a fémszörnyeteg célpontot csinált két ártatlan (vagy legalábbis annak tűnő) emberből.

És most a habókos professzor, aki mintha szörnyet látna a saját tükörképében, megbabonázva áll ugyanazon a szent helyen, mint előtte az a két figura.

 Észre se vette, hogy ő maga is odasompolyog a dermedt férfi mellé.

 Elnézte egy pillanatig a robosztus „játékot”, de a lelke felkavarodott. A világ elborulni látszott, és helyébe egy szürke, magányos valóság költözött, melyben nem volt kihez szólnia, nem volt kivel kalandoznia. Hideg, üres tompaság töltötte el, bánatos emlékeket idézve. Amióta vele volt Knox és Bill, nem emlékezett erre az érzésre. Eddig úgy érezte, barátságuk visszanyúlik az idők kezdete elé is, nem is létezett számára olyan tér és idő, amit ne osztott volna meg testi-lelki másaival. Mintha a részei lennének, elválaszthatatlanul a zsigereiben lüktetnének minden pillanatban.

 De biztos támaszai most nem álltak mögötte. Az álarc groteszk mosolya elvette tőle ezt a bizonyosságot.

 

¤¤¤

 

Fekete haja a szemébe hullt, ahogy támaszkodva próbált levegőhöz jutni. Futkosott a hátán a hideg az átélt fájdalmaktól, de nem érdekelte. Minden zsigerében átélte a friss, igazságért kiáltó haragot. Ez nem az ő élete. A döntései nem az övék. Az emlékei nem valódiak. Valaki kénye- kedve szerint veszi ki és tölti meg a fejét gondolatokkal, amiket magától sosem tartana értékesnek. Az élet szabályai csak elcsépelt badarságok, és ő nem átallot saját törvényeket létrehozni. Ezt kapta cserébe. Manipulációt, és fájdalmat. De elszámították magukat.

 Az ember nem halhat meg újra és újra. Nincs az a kör, amelybe két végpont belefér...

A keze lassan végigkúszott a fájdalom-marta képzelt sebeken. Tarkóját hideg verejték pettyezte, s ideges rándulások metszették izmait. Ujjai hideg, vékony dologra tévedtek: rideg fémet tapintott a koponyáján.

 Három, egymáshoz a járomcsont körül csatlakozó öv fogta közre a fejét, szorításukban teljesen uralmuk alá hajtva az ember érzékszerveit. Az alsó pánton furcsa, kerek alakú, labilis dologra talált.

 Eljött az igazság pillanata.

 

 

 Marcus rohanvást közeledett a kastély felé. Lihegve fordult be a sarkon, pár szívdobbanás választotta csak el a biztonságtól, amikor szörnyű dolog történt.

A környező valóság meggyulladni látszott, s ő kiáltva kapta karjait az arca elé. Az apokalipszis másodpercét lassú ébredés követte. Tántorogva tért magához, mintha a kétszer is körbeforduló világot egy évig tartó sodródás követte volna. Ahogy leemelte karjait, az ismerős utca helyén csak füstölgő romokat talált.

 

Marcust a rosszullét környékezte. A fülében fémes csattanás visszhangja ordított, a fellángolt világ egy szürke, halotti valóságnak adta át a helyét.  A hatalmas kastély helyén borzalmas repedés tátongott, beforratlan sebhely a környező betonsivatagon. A kecses épületek helyén omladozó háztömbök bóbiskoltak, groteszk mintákban hajolva egymás fölé. Mr. Merle csodálatos épülete egy túlpakolt szeméttárolóvá, és egy földbevájt lépcsővé vedlette magát.

 Remegve állt a komor csendben.

  Ez nem lehet- hasított a tudatába a kába gondolat - lehetetlen.

 Hogy került ide?!

 Végiggondolta a történteket. A menekülést, a kirakatot… Majd elszoruló torokkal pillantott a földre. A fülében ülő csengés minden sóhajjal erősödött.

 Istenem segíts, könyörgöm, segíts - mantrázta magában szüntelen, de minden reménye szertefoszlott, ahogy rátalált a földön heverő, gonoszan vigyorgó álarcra, alatta póklábként összehajtogatott, de szétnyílt pántjaival.

 

 

Oliver értetlenül nézte a mellette hápogó férfit. A professzor-külsejű figura, mintha rácsokba kapaszkodott volna, rátenyerelt az ablakra, majd magából kikelve azt harsogta; „emlékszem!”. A férfi vergődött a testét átjáró kíntól, s közben folyton csak ezt szajkózta. „Emlékszem!”

 Oliver segítségért intett hátra társainak, de azok elvesztek a lézengők között. Segíteni akart a szerencsétlen professzornak, de mire visszafordult, a férfi a fejét fogva elbotladozott az utcasarok felé. Egyszer csak eltűnt.

 Nem a tömeg nyelte el, nem is bukott le: az egyszerű levegő zárta magába, mintha kaput rejtene az ölén.

 

 

Franz mintha többszintes poklokon zuhant volna át egyetlen lépéssel, de észre sem vette. Csak a mellette elhaladó, fémmaszkot viselő férfiakat és nőket, gyerekeket látta. Rémülten próbálta eldönteni melyik valóságban őrült, vagy melyik valóság lehetséges egyáltalán. Ügyet sem vetett a mellette hápogó fiúra, csak elindult, észre sem vette kínjában, mikor szabadult meg az arca a súlyos feleslegtől. A bőrét marta az ismeretlen levegő, a merev vicsorral öntudatlanul lézengő emberek elborzasztották.

 Kiérve a beszakadt házakkal szegélyezett utcából, változatlan kép várta, mégis elindult a bérháztömb felé, melyben saját lakását sejtette. Valójában tudta, hogy annak helyén is csak porsóhajoktól nehéz épületet talál majd, de a szíve mélyén mégis azt remélte, hogy az az egyetlen épület mégis, félősen összehúzódva, de eddigi szépségében várja majd viszont a sok omló maradvány között.

 Elszorult a szíve, ahogy befordult az utcába. Egyetlen tégla sem emlékeztetett a hajdani hangulatra. Könnyek gyűltek a szemébe, amint felbotorkált az otthonába, de még így sem készült fel eléggé arra, amit talált.

 A ház nem lakások hajdani rendjét őrizte. Saját szobájába érve kidőlt, rácsos ajtót talált, ledobott bőröndjei helyén csak pár ruha árválkodott. Egyetlen helyiség ásított az ajtó mögött, mely egy ágynak, pár koszos ruhának, egy asztalnak és egy mosdókagylónak adott otthont.

 Franz remegő tagokkal lépett át a kidőlt rácsos ajtón. Az asztalon szétszórt papírok pihentek, elmaszatolódott matematikai egyenletek maradványait őrizve. Az ágyára tekintve ráeszmélt, hogy élete nagy részét azon a priccsen töltötte, ami most vele szemben árválkodik.

 Ez az őrült valóság tehát hazudott neki egy másikat, melyben nem maradt emléke a bolondos találmányokról, amikért hajdan e a szűk helyre száműzték. Felrémlett benne a szörnyű kép, amikor szabadságért rimánkodott egy magas, emlékei szerint arctalan férfinak. A furcsa jövevény türelmesen, mozdulatlanul végighallgatta esedezéseit, majd sarkon fordult, és kiment. Dr. König azt hitte, imái végre meghallgatásra találtak, mikor néhány szelíd tekintetű férfi, és egy öregember társaságában visszatért az idegen. Az öregember kedélyesen elbeszélgetett vele egy életről, ahol szabadság várja, és nem kell többé ebben a szörnyű, pusztuló világban élnie.

 Bolond lett volna tiltakozni. Hagyta, hogy a négy férfi minden erőfeszítés nélkül az arcára illessze a gyógyírt ígérő masinát.

 

 

Marcus lebotorkált a föld mélye felé vezető lépcsőn. Egy rozsdamarta tűzörző és egy leterített kartondoboz feketéllett az üregben. Felismerte benne egykori otthonát… kikristályosodott a a furcsán megnyugtató, de immár borzasztó pillanat, amikor a csatornához vezető, omladozó alagútban ülve két férfi kereste fel, ételt kínálva, majd erőnek erejével az arcára nyomták azt a  hideg, fémes csókot. Melyik élete lenne az álom?

 Ez az egész hazugság. Valaki elvette tőle mindenét, és el akarja hitetni vele, hogy az valójában sosem létezett. Kegyetlenül kihasználták, de nem, ő nem dől be a cselnek.

 Volt egy sejtése, hogy ki járatja vele a bolondját…

 

 

Oliver megrettent a magány érzésétől, és az eltűnő férfi képétől.

- Knox! Bill! - kiáltotta reményevesztetten, de kiáltása elhalt. Visszanézett a maszkra. Felrémlett benne az édesanyja hangja.

- Túl sokat vagy egyedül, kisfiam - duruzsolta a kedves, jó illatú asszony.

Végighasított a hátán a fájdalom. A tarkójához kapott, de elkésett: amint legörnyedt, leoldódott az arcáról a szorítás és a maszk fémes csattanással a földre zuhant.

 Felegyenesedve a mellkasa mintha gipsszel telt volna meg, elnehezedett. Levegőért kapkodva nézett a beszakadt, kitört ablakú zöld ajtóra, s a mellette álló kirakatra. A poros ablak mögött tucatnyi maszk vigyorgott vissza rá, fölöttük a tökéletes, fantáziadús játék betűvel hirdetett ígéretével. Az üveg alsó, eldugott sarkában egy magányos, faragott kismozdony árválkodott.

- Ezzel biztos nem unatkoznék… - cincogta a kis vékony fiúcska, abban reménykedve, hogy egy ilyen játékkal akár barátokra is lelhet, ha megmutatja néhány ismerősének. Soha többé nem lesz magányos…

 A fiú szíve eltelt örömmel, mikor az édesanyja ugyanezen az ajtón kilépve egy nagy, zöld zacskót nyomott a kezébe, egy cuppanós puszival. Nagyon szerette az anyukáját, de először úgy érezte, mindez közelébe sem ér annak, amit az édesanyja érez iránta.

 Később azt is megengedte neki, hogy magával vigye az iskolába… - majd egy napon, mikor hazaért két idegen férfi között ülve találta az asszonyt. A kisfiú kezében a maszkkal ért haza, arról panaszkodva, hogy unja a játékot.

- Ezek nem igazi emberek, anya… - bizonygatta.

 A nő arca hirtelen nagyon elkínzottnak tűnt, de - Oliver teljes rémületére ekkor megparancsolta neki, hogy vegye fel a maszkot. Míg édesanyja a háta mögé állt, hogy felcsatolja a fejére a játékot, hallotta az elmotyogott szavakat, melyekkel megtiltotta, hogy bármikor is le merje venni.

- Ne aggódj kisfiam, én is megyek. Mostantól együtt játszunk majd… Egy jobb világban.

 Az utolsó öv kattanása előtt mintha még hallotta volna elcsuklani az asszony bánatos hangját.

 Megrázta magát. Az édesanyja oda, de a barátai nem lehetnek…

 Felemelte a fejét, de mindenütt csak az önkívületben élő, maszkos embereket látta.

Most, ez a játék - gondolta, de saját maga sem hitte el. Elfordult, s elhatározta, hogy ezúttal nem engedi kifolyni a kezéből a „jobbik világot” - vissza fogja szerezni.

- Bill! Knox!!! - ordította még egyszer, de a tömeg keresztülnézett rajta, mintha ott se lenne. Keserűen kellett rádöbbennie, hogy ez teljesen igaz. Elindult az utca vége felé…

 

¤¤¤

 

Marcus dühöngve trappolt végig az üresen ásító sikátorokon, kezében hanyagul lóbálva az ormótlan fémdarabot. Mihamarabb vissza akart keveredni a normális világba, ahol egy gyönyörű bordó kanapé, és a pirospozsgás Scharlotte várja majd egy csésze isteni teával.

 Ha végre a keze közé kaparintja azt a csirkefogót… Még hogy gyilkosságok! Pláne, hogy áldozat!  Frászt! Szélhámos!!!

 Ahogy a kietlen utcákat fixírozta, megakadt a szeme egy magányos alakon. Az ősz hajú, látszatra jól ápolt férfi egy omladozó épület lépcsőaljában ült, és keservesen rázta a zokogás. Marcus némileg megenyhült, ahogy felismerte magában a részvétet. Közelebb indult a férfihez, de hirtelen megint elöntötte a pulykaméreg:

- Maga az! - reccsent  rá a gubbasztó alakra, ahogy fölé ért. Az ősz, gyűrűs tincsek alatt felismerte az elnyűtt arcú professzort, akit a sétálóutcában látott. A férfi kérdő pillantással viszonozta a megszólítást, de ajka épphogy csak megrándult. Nem érződött ki túl sok érdeklődés a könnyektől csillogó szemekből, eltekintve a félelemtől.

 Mr. Merle ráébredt, hogy túl goromba volt. Amint ezt felismerte, a szemébe szökött egy furcsaság:

- Magánál is van maszk! - hápogta. A férfi szipogva lesandított a kezében szorongatott csalárdságra. Alig észrevehetően bólintott. Marcus lerogyott mellé.

- Hogyhogy…?

- Pont úgy, ahogy maga. - felelte színtelenül a férfi. - Leesett rólam. Szerencsétlenségemre…

- Hogyan? - pislogott Mr. Merle - Attól tartok, nem értem.

- Dehogynem érti. - mondta sötéten dr. König. - Maga is látta, én is láttam, visszaemlékeztünk, és leesett. Kivetett minket magából a paradicsom, drága barátom, kivetett, akár Évát és Ádámot.

- Milyen filozofikus - csipkelődött Mr. Merle, de a professzor nem vette magára. Helyette inkább kezet nyújtott, és bemutatkozott.

- Nos, dr. König…

- Franz.

- Ahogy akarja. Tehát, kedves Franz, hajlandó nekem segíteni „visszajutni”? - Mr. Merle cinizmusa hallatán furcsa fájdalom öntötte el dr. Königet.

- Minek? - fakadt ki hirtelen.

- Hogy… hogyhogy minek?! - ámuldozott Mr. Merle. El se tudta képzelni, hogy veheti egy ember egy percre is komolyan ezt a súlyos helyzetet.

 Dr. König borúsan meredt maga elé. Ez a világ egy magányos sivatag, a másik egy hamis szabadság eszméje. Egyik sem más, mint egy kába illúzió.

- A férfi, akit megöltek… ő jött rá elsőként a titokra. Keresse őt. - vetette oda, majd elfordult és tovább siratta összetört világát.

Mr. Merle felállt. Érezte magán saját rettenetes szagát, és nem volt ínyére a gondolat, hogy most milyen embert lát a személyében a professzor a nagy, elnyűtt ballon kabátban, de igyekezett megnyerően megszólalni:

- Jöjjön velem. Visszaépítjük a rendet!

 Dr. König csak hebegett. Átélve az elrongyolódott világ siralmas hangulatát eszébe sem jutott, hogy nem kell egyedül lennie. Elfogadta Marcus kinyújtott kezét és igyekezett zöld ágra vergődni a benne keringő, kusza ellenérvek sűrűjével.

¤¤¤

 

  Oliver kétségbeesve bolyongott egy ledőlt épület körül. A téglák alól két, apró sárga villanást vélt látni. A romok közül valahonnan egy macska nyarvogott, mint egy játék, melyben nem él már sokáig az elem.

 Összerezzent, ahogy a háta mögül hosszú léptek zaját hallotta. Villámgyorsan fordult meg, de ezzel csak még jobban tetézte félelmét. Tekintete akaratlanul is nyomban rátalált a jövevényre, s nem tudta többé levenni róla. A feketehajú fiatalember közeledett felé magabiztosan, mintha a lehető legtermészetesebb közegben járna. A férfi tartózkodva megállt előtte, amikor felfedezte Oliver felizzó tekintetét.

- Te vagy az a fiú, aki el akarta kapni a gyilkost.

- Milyen gyilkost?

- Akit te tolvajnak hittél. Gyilkos volt. A jelen körülményeket ismerve - mutatott körbe egy széles mozdulattal, majd tekintete a fiú csupasz arcára tapadt - azt hiszem, nem kel sokat magyaráznom, miért gondolom ezt.

 Oliver bizalmatlan pillantásokkal méregette a jövevényt.

- És ha igen?

- Csak meg akartam köszönni. Köszönöm.

 Oliver lesütötte a szemét. Erre nem számított. Szerette volna feltenni a kérdést, hogy került ide, de félt a választól. Nem mintha bármit is számított volna. Tudta már, magától is.

- Ezért akartál magaddal rántani? - bukott ki belőle, felidézve az utolsó találkozásukat.

- Ó, igen. Semmi hasznod nem lett volna belőle ha lelőnek, hidd el nekem.  - a fiú arcán mintha huncut vigyor terült volna szét egy csalfa pillanatra. Közelebb jött, és kezet nyújtott:

- Adrian vagyok.

 Oliver elfogadta a kéznyújtást, de nem vette le szemét a férfiről.

- Hol vannak a barátaim? - szegezte a fiúnak a kérdést.

- Az a két, nyúlánk fickó?

 Oliver bólintott.

- Sosem léteztek. A te képzeleted szülöttei voltak csupán.

 Oliver torkát mintha egy kéz szorongatta volna, de nem szólt semmit. Adrian hátba veregette. A fiú hálásan felemelte a fejét, de tekintetét két messzi pontra szegezte.

- Ők kik? - kérdezte sután. Adrian úgy fordult meg, mintha a fején koronát viselne.

Dr. König és Mr. Merle egymást támogatva közeledtek Marcus azonnal Adriannek támadt.

- Hát itt vagy! Megtaláltalak, te csirkefogó! Mire volt ez jó?! - pattogott, miközben a kezében fenyegetően rázta a maszkot a duó felé. - Elvetted az életemet, te…

- Dehogy vettem. - szólt hidegen Adrian. Elfordult, s vállait hanyagul megrántotta. - De ha magát ez a tudat vigasztalja…

- Követelem, hogy azonnal fordítson vissza mindent! - ordította Mr. Merle. Adrian izzó szemekkel fordult vissza, Oliver pedig ugrásra készen mellette termett. Dr. König esetlenül állt a két oldal össztüzében.

- Őrült! - fröcsögte Adrian - Engem nem érdekel, ha magának kényelmesebb láncokon lógnia, mint hogy a saját világában éljen, de engem hagyjon ki az álmodozásaiból! Menjen vissza ha akar, de ne engem kárhoztasson a hazugságokért! - ordította, de Oliver beállt a két férfi közé. Jelentőségteljes pillantást vetett Marcusra, majd gyengéden eltolta Adriant.

- Hagyd. Neki talán jobb ott… - suttogta, akaratlanul is felidézve Bill és Knox mosolygós arcát.

 Súlyos, vibráló csend feszült a társaság tagjai köré.

- Nem tudjuk, hogy kell. - szólalt meg határozatlanul dr. König.

 Adrian felhorkant: - Nekem talán tudnom kéne?!

- Gondoltuk, segíthetne… - ismerte be szégyenlősen a professzor, miközben segélykérő pillantást küldött előbb Oliver, majd Marcus felé.

 Adrian vállai megereszkedtek.

- Maguknál van a maszk? - kérdezte kelletlenül.

A két férfi szótlanul felé nyújtotta a törődött darabokat. Adrian kikapta dr. König kezéből a fémálarcot, és mögé lépett vele. A professzor holtra vált arccal, riadtan nézte két társát.

- Biztos benne, uram? - suttogta Oliver, látva a férfi őszinte kétségbeesését, de végül felismerte az öreg arcára kiülő beletörődést.

- Nincs jó döntés, drága fiam.

 A fémzárak halk kattanással jelezték a működésbe helyezést. Dr. König kétségbeesett arca kifejezéstelenné vált, de sovány alakján egyszerre kisimultak a vonások. Boldog kábulatban indult el toronyiránt, amint Adrian szabadon engedte.

 Marcus türelmetlenül lépett be a fiatalember elé és tipegve várta, hogy visszakaphassa a hangulatos utca látképét. Adrian fejcsóválva illesztette egymáshoz a csatokat. A hajléktalanok ismerős szaga megcsavarta az orrát, és ebben a pillanatban megértette, hogy talán ő is szívesebben élne egy hamis látszatvilágban, mint a puszta betonon hálva.

 Amikor a két férfi eltipegett a közelükből, színtelenül megszólalt.

- Te is mész? - kérdezte kelletlenül, ugyanakkor nem nézett le a fiatal szőke fiúra.

- Nincs meg a maszkom. Elhagytam. - tódította Oliver, némi félénkséggel a hangjában.

- Megkeressük.

- Nem… nem kell.

 Adrian borúsan nézett le a fiúra, mégis úgy tűnt, a szemében hála csillan. Oliver elértette a tekintetét, és kissé kótyagosan ugyan, de szélesen elmosolyodott.

- Nincs rá szükségem.