A filmtörténészek úgy tartják, hogy a film története ott kezdődik, amikor a Lumières-fivérek 1895 decemberében bemutatták az első mozgófényképet Párizsban. Eddig is készültek mozgó felvételek, azonban ezeket nem a közönségnek szánták, ezért 1895 a szimbolikus dátum, amikor a mozi megszületésének lehetünk tanúi. Ekkor a szenzáció a mozgáson van, és nem pedig történetek elbeszélésén. Lumières-ék riportfilmjei után Georges Méliès volt az első, aki az első játékfilmeket, pontosabban az első fantasztikus filmeket és tündérmeséket leforgatta.

A film kezdeteikor még nem volt hang, így 1895-1929-ig a némafilmkorszakról beszélhetünk. A hang megjelenése nagy változást hozott, eleinte attól féltek a filmteoretikusok, hogy ezáltal a színházhoz fog közelíteni ez a művészeti ág, és hogy a legnagyobb jellemzőjét fogja elveszteni, mégpedig azt, hogy láttat. Természetesen tudhatjuk, hogy a hang megjelenése nem hozott negatív változásokat a hetedik művészet életében, a jól megválasztott hangzásvilág kiegészíti a filmet. Fontos, hogy a láttatás az elsődleges a filmben, tehát a hang megjelenése után is főleg a látványnak kell a művészi üzenetet hordoznia.

Az 1930 és 1960 közötti időszakra a hangosfilm vált uralkodóvá a mozikban. Az 1920-as évek végére a film már három évtizedes tartalmas múlttal rendelkezett, így volt mi ellen lázadni és mit megújítani: ekkorra szépen kialakultak a film műfajai, stílusai, azok stíluselemei és közkincs lett az összes filmes elbeszélőforma. Ekkor a filmesek a történések pergésének, az idő természetes múlásának bemutatását élvezték, az idő megszakításának csak igen kezdetleges módjait ismerték és alkalmazták általában. Egészen az ötvenes-hatvanas évekig találkozhatunk megújítókkal, különféle irányzatokkal, akik a filmelbeszélés idejét újították meg, a beállításokon változtattak, vagy éppen addig szokatlan – olykor tabu – témákat jelenítettek meg a filmvásznon.

• Luis Buńuel és Salvador Dalí – Andalúziai kutya, Aranykor (álom és szabad gondolattársítás adja a történetet, tudattalan tartalmakat próbálnak kifejezni, idő és tér szabad kezelése, ok-okozati összefüggések álomszerűen vannak megjelenítve, szimbólumok alkalmazása) 
• Orson Welles – Aranypolgár (addigi technikai eszközök, a flashback, az alsó- és felső kameraállások, a nagy látószögű optika, a sávos-foltos, szokatlanul irányított megvilágítás és a mélységélesség maximális kihasználása)
• a film noir irányzata – A film noir műfaja Amerikából ered, az elnevezés mégis francia (azaz fekete film), mert francia kritikusok foglalkoztak először komolyan ezekkel a munkákkal. A film noirok atmoszférája nagyon sajátos. Majdnem mind fekete-fehérben készültek, és sajátos kelléktáruk van. A klasszikus film noir egy bűnügyi történetet kapcsol össze a főhősre nézve romboló szerelmi történettel, és a két történet egymást motiválja. A kiinduló problémát háttérbe szorítja ez a filmtípus, a bűntény és a szerelem összekapcsolódik bennük. – pl. John Huston: Máltai sólyom (1941)
• Akira Kurosawa – A vihar kapujában (egy történet különböző nézőpontokból elmesélve)
• Alfred Hitchcock – Szédülés (Vertigo), Psycho (idő kérdésköre, közönségre való hatás – suspense)

Ebben az időszakban fontos hatást tett a filmekre, hogy a televízió elterjedt világszerte, és ehhez kellett alkalmazkodnia a filmeseknek. François Truffaut – híres francia filmrendező, a francia újhullám egyik legjelesebb képviselője – jegyzi meg ezzel kapcsolatban:„Én azt szeretném, hogy a filmet tátott szájjal nézzék.” Mivel otthoni filmnézés közben megszokták a nézők, hogy nem csak a filmre koncentrálnak, ezért kell hatásosabb filmeket készíteni a rendező szerint. További jellemzője ennek a korszaknak, hogy elterjedt a színes film is, illetve szétvált művészfilm és tömegfilm (műfaji film), tehát az igényes, művészi céllal létrehozott alkotások és a tömegnek szánt filmek (egy adott filmműfajt tökéletesen megvalósító alkotás).

A modern filmre jellemző:

• a lineáris elbeszélés széttöredezése
• a reflexiókkal, bonyolult időutazásokkal tarkított új elbeszélő formák
• az érzelmek túlsúlya
• a töredékesség a világképben, a filmképben, filmtérben és a filmidőben
• a klasszikus montázs tagadása (a hosszú beállításokban megfigyelhető a továbbélés)
• a véletlen központi dramaturgiai szerepe
• a valóságos dolgok negatívvá válása, a képzeletbeli pozitív beállítása
• a megkülönböztetés nélkül áramló képek
• az elidegenítő narrátor és a kamera jelenlétének állandó érzékeltetése jellemzik.

• Frederico Fellini: Nyolc és fél, Édes élet
• Jean-Luc Godard: Kifulladásig
• Michelangelo Antonioni: Nagyítás
• Stanley Kubrick: 2001. Űrodüsszeia, Gépnarancs
• Peter Greenaway: A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője; A rajzoló szerződése
• Huszárik Zoltán: Szindbád
• Luis Buñuel: A burzsoázia diszkrét bája
• Monthy Python: Brian élete, Az élet értelme
• David Lynch: Lost Highway, Mulholland Drive
• Quentin Tarantino: Ponyvaregény
• Emir Kusturica: Underground, Cigányok ideje, Macska-jaj
• Milos Forman: Tűz van, babám!, Hair
• Jirí Menzel: Sörgyári capriccio, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Őfelsége pincére voltam
• Pedro Almodóvar: Az északi sarkkör szerelmesei, Beszélj hozzá!
• Danny Boyle: Trainspotting
• Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Nyikita Mihalkov: Etűdök gépzongorára