Idén is megrendeztük iskolai mese-, vers- és novellaíró pályázatunkat, melyre nagyon színvonalas pályázatokat írtatok. Elsőként a III. kategória egyik győztesének, Pankovics Patríciának (10. b osztályos tanulónak) a művét olvashatjátok a honlapon. 

Pankovics Patrícia: A költészet hangja

 Csöndesen üldögélt kedvenc kávéházának egyik félreeső asztalánál, ott, ahol rendszerint ülni szokott. S kávézott. Ezen elfoglaltságot –már ha az ilyesmi annak nevezhető- szintén rendszerességgel űzte, mi több rutinnal. Évszázadok tapasztalata érződött a kecses, finom mozdulaton is, mellyel csészéjét emelte, hogy igyon. Egyébként ennek az évszázados tapasztalás teóriának határozottan volt valóságalapja, mivel egész pontosan háromszázhuszonnyolc esztendőt élt ez idáig. De ki számolja manapság az ilyesmit? Ez sosem volt divatban, a saját korukat előszeretettel letagadó dámák elmondhatói ennek. Ő ellenben nem szeretett hazudni –férfiúi méltósága nem is engedte neki-, így ha koráról kérdezték, bölcsen hallgatott. Szerencsére nem sokan firtatták ezen kérdést, aki rápillantott körülbelül ennyit mondott: egy nappal sem látszik többnek harmincnál. Vagy ennyit sem. De túlságosan eltérek a tárgytól!

Szóval ott ült, kávéja és a szerdai napilap társaságában. Ivott néhány kortyot, átfutott egy érdekesebbnek tűnő újságcikket, majd szivarra gyújtott. S várt. Ösztönösen érezte, hogy mikor érdemes elkezdenie a várakozást, úgy hogy az ne tartson túl sokáig, de meghozza a maga rózsáját. A feladatot. Mert ha már egyszer negyedik évszázada járta a világot, akkor kellett, hogy legyen valami küldetése. Kivéve, ha nyughatatlan lélek lett volna, de az ilyesmi már igazán elkoptatott. Különben is, vele csak ne szellemeskedjenek, több ő mint holmi közönséges kósza kísértet! Hisz ő a névtelenül elsírt panaszok meghallgatója, a bús sóhajok őre. Segítő, ki a reménytelen helyzetekre szakosodott –no nem önszántából, de ez már egy másik történet- annak nyújtott segítő jobbot, ki végleg elmerülni látszott az Önsajnálat vagy a Világfájdalom tengerében. Legalábbis a régi időkben ez mindenképpen így volt. Azokban a festői, romantikus, regényes (-az egymásra aggatott jelzők további fűzérét ki-ki tetszés szerint képzelje ide-) korokban. Amikor még szív és lélek lakozott az emberekben, s őszintén tudtak örülni, fájdalmuk, és a vállukon trónoló terhek, homlokukon gubbasztó gondok is igaziak voltak. Hány széttört szívet kellett összeragasztania, vagy könnycseppet felszárítania! Ma szerényebb szereppel kell beérnie. Így nem meglepő, egészen belefásult már.

Most is kedvetlenül nyúl az időközben asztalához érkezett levélért. Egészen közönséges eset; újabb hősszerelmes –méghozzá a legrosszabb fajtából-, a szokásos történet. Lehetne izgalmasabb valami izgalmasabb kihívás, de nincs mit tenni! Idáig érve gondolataiban megállt, gondosan összehajtogatta újságját, majd felállt székéről. Magára vette fekete kabátját, amit kétsoros ezüstgombolás díszített, és ami legalább annyira a múlt századot idézte, mint cilindernek is beillő kalapja, majd felkapta sétapálcáját. Ez sajnálatos módon teljesen hétköznapi sétapálca lévén nem rejtett bajonettet magában, mint más trükkösebb pálcák, de kétségkívül mutatós darab volt. Majd miután az öltözködést és a számla rendezését is letudta, végre kilépett az utcára.

Odakint fagyos februári fuvallat fogadta. Az a dermesztő, csontrepesztő –avagy csontropogtató, ahogy egy ismerősöm mondá’ mindig- hideg, mely az embert arra kárhoztatja, hogy otthonának melegébe meneküljön, bezárkózzon, s tavaszig tudomást se vegyen a világról. Pedig a látványért igazán kár! Az utcák, az egész város fehérbe burkolózott, selyembe, vagy még inkább csipkébe. S nem látszottak a föld sebei, hála e nagyszerű takarónak. A házak tetejéről, s a lámpaoszlopokról pedig büszke jégcsapok csüngtek alá, hirdetvén a Tél Úrnőjének dicső uralkodását. De hősünket nem érdekelték különösebben sem a jégcsapok, sem Tél Úrnő, ahogy a hideg sem. Nem zavartatta magát, elindult egyenesen úticélja felé. Ez pedig egy neves –ha nem a legnevesebb- művészeti főiskola volt, a város egyik előkelő negyedében. Már vagy fél évszázada nem taposta azoknak az utcáknak a köveit.

*

A főiskolához tartozó kollégiumépületek előtti fás-parkos részen sétálgatott. Időnként felpillantott a kollégium épületére, mintha azt remélné, hogy az egyik ablakban meglátja azt, akit keres. Ám az ablakok többsége függönyök mögé rejtőzött, vagy épp üresen ásított bele a nagyvilágba, ami egyébként meglehetős udvariatlanságra vall. Hősünk is rosszallóan csóválta a fejét. S akkor hirtelen megpillantotta. Az egyik viszonylag messzi padon ült, ebből a távolságból még a ruhája színét sem lehetett megállapítani, nemhogy az arckifejezését. Mégis, kétség sem fért hozzá, hogy ő az. Talán a tartásában lehetett valami, vagy… magam sem tudom. A lényeg, hogy hősünk –kéne már valami találóbb kifejezés ehelyett- nem kételkedett, odasietett hozzá. (Azazhogy, sietett volna, de mivel a hamariság cseppet sem illett volna viselkedéséhez, ezért inkább a méltóságteljes ballagást választotta.)

Ahogy letelepedett a padra, az ott ülő –vagy inkább gubbasztó- az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül pillantott rá, majd gyorsan vissza is tért gondolataihoz. Őt ez nem igazán feszélyezte, legalább volt alkalma alaposan szemügyre venni a másikat. Annak szőke haja volt, no nem az a fénylő aranyszőke, inkább seszínű, valahol félúton az igazi szőke és a világosbarna között. A szeme nem látszott, mert ahogy előredöntötte fejét, kócos tincsei az arcába hullottak. Fiatal volt, mindössze tizenkilenc-húsz éves lehetett, mégis mennyire megtörtek tűnt.

Mondd, mi bánt? – a kérdés előbb bukott ki belőle, mint tervezte. Elvégre illőbb lett volna köszönni és elintézni a hasonló formaságokat. Amaz csodálkozva nézett fel. (Válasz helyett azonban egy kérdéssel indított.

-Őszintén érdekel, vagy udvariaskodni akarsz? –szinte nyers hangon, dacosan , de egy leheletnyi kíváncsisággal kérdezte.

-Nos kötelességem…nek érzem… hogy meghallgassam, az embertársaimat –hangzott a -majdnem- őszinte felelet.

-Lehet, hogy egyáltalán nem akarok erről beszélni. Vagy bármi másról.

-Kétlem, hogy így lenne. Sőt, abban reménykedsz, hogy végighallgatlak. Másként nem kérdeztél volna. Igen, így van, … kedves hírnököm is hasonlóképp gondolja –az ifjú erre körbenézett, de egy árva hírnököt sem látott.

-Talán az a feketerigó azon a fenyőfán? Ő lenne a becses hírhozó? –kérdezte gúnyos-hitetlenül. Van elég baja, s a tetejébe még fura alakok is mindig őt találják meg. Biztosan mindjárt érdekfeszítő előadásba kezd a további képzelt barátairól.

-Nem, az a vörösbegy, ott, a tölgyfa legalsó ágán –teljesen komolyan mondta –hitelesebben, mint a rögeszmés bolondok szokták- ,még mutatta is az irányt. –De nem erről szerettem volna társalogni, kedves… hm, jelentősen megkönnyítené a helyzetemet, ha bemutatkoznál –a fiatalember erre már igazán nem tudott mit ellenvetni. Rendben, belemegy ő a játékba!

-Edvárd vagyok –ennyi bőven megteszi részéről.

-Micsoda ódivatú név –talán nem sértésnek szánta, elvégre lehetett ténymegállapítás is. A másik mindenesetre egy árnyalatnyi felháborodottsággal a hangjában felelt.

-Te beszélsz, ezzel a kabáttal! Vagy a kalappal. Ugyan kérlek, a sétapálcádról még szót sem ejtettem.

-Már megbocsáss, de az elegáns nem tévesztendő össze az ódivatúval. De tudod mit? Hogy ne érezd magad feszélyezve, majd én is hasonló nevet választok. Rendben. Manfréd leszek –Manfréd gróf, tette hozzá magában, s jót derült rajta. A fiatalember –a továbbiakban Edvárd- csak a vállát vonogatta, jelezvén, hogy neki nyolc, vagy éppenséggel kilenc, de teljesen hidegen hagyja ez a kis színjáték.

-Ezek szerint német származású vagy? –kérdezte végül, pusztán azért, hogy ne maradjon adósa a szerepeléssel, ennek a Manfréd (ál)nevezetű illetőnek.

-Nos, ami azt illeti, félig franciának, félig pedig britnek születtem. De mind elveimben mind szokásaimban ízig-vérig angol vagyok, annak is vallom magamat –ez utóbbit igazi hazafias lelkesedéssel mondta. –Mindez azonban mellékes most. Inkább halljuk a te mesédet! –talán a felszólító mód, talán az előbbi közjáték tette meg a hatását, Edvárd mindenesetre újabb ellenvetés helyett belefogott mondókájába.

-Tudod, két nagy szerelmem van ebben az életben… Azazhogy csak volt, mivel mindkettőtől megfosztottak. És egyetlen ember képes volt erre… semmi nem maradt. –elhallgatott rendezni próbálta gondolatait, lecsillapítani a benne kavargó indulatokat. Nemsokára folytatta. –Az egyik, a leggyönyörűbb lány, aki valaha e földön járt. Kételkedsz, látom rajtad. Nem tennéd, ha csak egyetlen-egyszer találkoztál volna vele. A másik … a Költészet… ez utóbbit egészen halkan ejtette ki, közben hátrapillantott az iskola épületére a távolban. Úgy nézett, mint aki legalábbis Parnasszosz hegyeit látna maga előtt a fehérre meszelt falak helyett.

-Szép reményekkel indultam el utamon. Legalábbis az egyik választott ösvény biztosnak tűnt. Elismertek! –hangja itt büszkén csengett, kihúzta magát. –Igaz szívem hölgye ennek ellenére rám sem hederített, pedig legszebb szóvirágaimat kötöttem csokorba neki. De legalább másra sem nézett soha. Hűvös volt és megközelíthetetlen…. Most mégis minden elromlott. Egy újonc, egy senkiházi miatt. Nemrég érkezett csupán, máris övé a színpad. S szívem hölgye is. S ami a legjobban fáj, hogy be kell látnom, esélyem sincs. Hogy versenyezhetnék én ővele? A leányzóért és a babérkoszorúért sem tehetem. Ha ő Adonisz én Héphaisztosz vagyok Szárnyaló pegazusához képest az enyém bénán biceg…

-Félbe kell szakítanom ezt az önsajnáló monológot. Mert idegesít. Vagy mert nem kedvelem a pegazusos metaforákat. De az is lehet, hogy azért teszem, mert nem hiszem, hogy ennek így van értelme. Költőnek hiszed magad? Vagy szeretnéd magad annak hinni? Ez a lényeg, Edvárd! Ne törődj mással!

-Könnyű tanácsokkal dobálózni!

-Nem szokásom jó tanácsokat osztogatni. Ez egy szimpla felszólítás volt. De nem kell, hogy rám hallgass. Mi több, inkább én magam győződöm meg róla, hogy ez a bizonyos vetélytárs tényleg olyan nemes és nagyszerű-e, mint amilyennek te beállítod. Ki tudja, lehet, hogy időközben szíved hölgyével is összefutok. Amennyiben igazat szóltál róla, könnyen felismerem majd –ezzel Manfréd felállt helyéről, láthatóan indulni készült.

-Úgy érted, hogy most rögtön fogod magad, belopakodsz a főiskolába, és magánnyomozásba kezdesz? –hangzott a csodálkozó kérdés.

-Ugyan már. Nem szokásom elhamarkodni a dolgokat, és ajtóstul rontani a házba. Igazság szerint hazafelé indultam. Ég veled! –a választ meg sem várva elindult, kimért, méltóságteljes léptekkel. A vörösbegy, avagy a hírnök kötelességtudóan követte.

*

Manfréd –ha már egyszer ezt a nevet választotta magának, illik ezentúl így szólítanom- egyenesen a főiskola épülete felé ballagott, elmaradhatatlan sétapálcájával a kezében. Az elmúlt napokat felderítéssel töltötte, ennek ellenére haditerve, vagy –hogy szerepéhez hűek maradjunk- mentőötlete még nem volt teljesen készen. De sebaj, az improvizáláshoz mindig is jól értett. Most is remek alakítást nyújt majd. Ezen gondolkozott, amíg a fehér havat taposta csizmás lábaival. Ezúttal nem volt olyan hideg, mint a legutóbb de  táj ha lehet még meseszerűbbnek, festménybe illőbbnek tetszett. A környező fák kopár ágait fagy fonta be fehér pókhálóként. A távolban ég és föld egyesült egyetlen fehér hómezővé. Manfréd nem sokáig gyönyörködhetett a látványban, ugyanis hamarosan sétája végére ért. Határozottan, habozás nélkül lépte át a küszöböt, haladt végig a zöld pamlaggal borított előcsarnokon. Eleinte portás vagy hasonló tisztet betöltő személy érkezésére számított. Igazság szerint egy kissé reménykedett is abban, hogy összefut vele. Egyrészt elpróbálhatta volna alakítását, másrészt a fogadóbizottság gondolata egy kissé hízelgett neki. Ilyesmi azonban nem történt, így egymagában indult tovább. Szerencsére nem kellett sokáig kódorogni a folyosók labirintusában, hamarost’ akad készséges kalauza, egy másod –vagy legfeljebb harmadéves diák. Abban a hiszemben vezette végig Manfrédot az épületben, hogy egy neves újságíróval és kritikussal van dolga. Talán ez a hit tette, vagy pedig az alaptermészete volt ilyen –s sajnos ez a valószínűbb-, mindenesetre egész úton megállás nélkül szónokolt. Méghozzá borzalmasan. Igazi dilettáns módjára, azt hívén, hogy nemcsak hozzáértőnek, de még frappánsnak is tűnik. Manfréd rövid időn belül megbizonyosodott mindkettőnek az ellenkezőjéről, de egy darabig még hagyta, had beszéljen szerencsétlen flótás. Valahol a modern művészetekről való értekezésnél elégelte meg a dolgot.

-A modern festészet minden csak nem művészi. A festészet valahol Velázqueznél kezdődik –csattant fel végül ingerülten, pedig ez igazán nem jellemző rá. Ezt nyilván a szónok is megérezhette, mert nem folytatta elmélkedését. Helyette igyekezett békésebb vizekre evezni.

-Ugye a mai estélyre jön?

-Á, hogyne, magától értetődik- csak tudná miről beszél a másik. De sebaj, pont kapóra jöhet, csak ügyesen kell trükköznie kártyáival.

-Tudja, korábban ezek az estélyek egészen mások voltak. Valóban a költészetről szóltak, nem pedig az egymás közötti versengésről. Minden akkor változott meg, amikor Az idejött közénk –ejha, újabb utalás, arra a bizonyos vetélytársra, mert kétségkívül róla van szó. De vajon csupán középszerű művészek irigysége ez, látván az igazit? Töprengett, ám hangosan mindössze ennyit mondott:

-Elvezetnél hozzá? –ismét nyilvánvaló volt a kérdésben szereplő kiléte.

-Természetesen –felelte a másik lemondóan- De azért remélem ránk, többiekre is veszteget majd pár mondatot a cikkéből –tette hozzá keserűen, majd elindult, hogy mutassa az utat. Manfréd szótlanul követte. Arra számított, hogy a főkapu felé veszik az irányt, s átballagnak a szomszédos kollégiumépületbe, de nem így történt. Helyette feljebb mentek egy emelettel, s az épület keleti szárnya felé tartottak. Az egyik legutolsó ajtó előtt álltak meg, itt ismét kalauza emelkedett szóra.

-Most majd talán meglátja, miért gyűlöli mindenki annyira ezt a fennhéjázó művészuraságot. Persze lehet, hogy tévedek, elvégre az ember soha nem lehet eléggé biztos a dolgában. Ég önnel, kritikus uram!

-Viszlát –felelte Manfréd egyszerűen. Közben azon töprengett, hogy adhatott volna egy jó tanácsot útravalóul, habár az, valamilyen szinten önmaga megtagadása lenne. Elvégre ő nem szokott ilyesmit.

-Egyébként sokkal hatásosabban beszélsz, ha nem erőlködsz azon, hogy jól szónokolj –szólt kalauza után. –Ez véleménnyilvánítás volt, nem pedig jó tanács! –tette hozzá, inkább magának, semmint a másiknak. Amaz egy biccentéssel jelezte, hogy hallotta –és-vagy tudomásul vette, majd távozott. A magára maradt éppen valami hatásos és alkalomhoz illő belépőn töprengett. Elvégre nem törheti rá csak úgy az ajtót a „művészúr”-ra. Az ötletek egymást kergették a fejében, de mielőtt bármelyikbe is belekapaszkodhatott volna, az ajtó mögött tartózkodó váratlanul megszólalt. Manfréd egy lépést ugrott hátra –inkább meglepetésében, semmint ijedtségében- hisz nem sűrűn fordult elő vele, hogy kémkedésen kapták. Még a végén rásütik, hogy hallgatózott! Pedig ilyesmiről –kivételesen. szó sem volt. Fülelt, hogy ha nyílik az ajtó, idejében megszólalhasson. A várt léptek azonban elmaradtak, s a kilincs továbbra is vízszintesen állt. Ezek szerint tévedett volna, rosszul hallotta? Nem, most is hallja a hangokat. No nem azokat, egyelőre még nem bolondult meg. Egy vers foszlányai lehetnek mik átszűrődnek az ajtón, vagy épp alatta kúsznak át, vagy az is meglehet, hogy a kulcslyukon ugrálnak át. Nem, utóbbi mégsem lehet, a zárban belűről kulcs van.

Kíváncsian lopakodott még közelebb, fülét gyakorlatilag az ajtóra tapasztotta. S ekkor végre meghallotta! A költészet hangja volt, valóban. Hibátlan, a tökéletességgel vetekvő. Fájdalmasan gyönyörű. S valahogy olyan… ismerős. Igen, határozottan hallotta már. A dallamot, egy-egy elcsípett szót, az egész melódiát.

-Plágium –suttogta először megdöbbenten, majd legszívesebben felkiáltott volna. Jó hangosan, fájdalmasan. Hogy megölik a költészetet, s hasonlók. De valószínűleg ez is plagizálás lett volna. Mivelhogy túl jól hangzott, meg ahogy a bölcs is megmondá’; nincs új a Nap alatt.

-Szánalmas –suttogta végül megvetően, majd elindult visszafelé a folyosón. Nincs szüksége arra, hogy ál-költőkre pazarolja az idejét. Majd az estélyen minden elválik.

*

A díszteremben gyűltek össze. Manfréd már jó korán megérkezett, igaz nem kellett sokat sétálnia a szomszédos könyvtárból, ahol a délutánt töltötte. Méghozzá hasznosan, a válasz keresésével. Most Edvárdot kereste tekintetével, ahogy megtalálta, odaballagott hozzá.

-Estét’, Edvárdom –üdvözölte, már majdhogynem barátságos hangon. Még a végén keresheti majd, régi rossz modorát.

-Üdvözletem. Nos, jutottál valamire? –a kérdés udvarias formaságnak tűnt, kíváncsiság nélkül, üresen csengett.

-Ó, hogyne. Majd meglátod magad is –többet nem szólt, legfeljebb magában mosolygott önelégülten, hogy mindent milyen ügyesen elrendezett. Vagy elrendez mindjárt. Bár mi tagadás, a helyzet inkább szánalomra méltó, nem mosolyogni való. Elvégre, ha már egy művészeti egyetemen sem veszik észre az ilyen ál-művészeket, akkor mégis hová tart ez a Világ? Kimondatlan költői kérdése lebegett előtte még akkor is mikor elfoglalták székeiket, s beharangozták az estély kezdetét.

Az előadók be kell, valljam nem igazán kötötték le hősünk figyelmét, de azért szerepéhez hűen, kritikusan jegyzetelt. Talán túlzásba is vitte. Nem érdemes mindenkire kitérnem, de azért kötelességemnek érzem, hogy két embert mindenképpen megemlítsek, Manfréd „beugrója” előtt. Az egyik a korábbi kalauz. Szonettjét olvasta fel, ami a nagyérdemű véleménye szerint szerény tapsot érdemelt és kapott. Tipikus tisztes középszer, annál nem több, de nem is kevesebb, s lassan manapság már ez is nagy szó. A másik, maga Edvárd. Az ő költeménye leginkább a szerelmes balladák stílusát idézte, Manfréd ahogy hallgatta, a vers címzettjét kereste szemével, hátha megleli a közönség soraiban a kérdéses hölgyet. Ez nem sikerült neki, pedig egyre kíváncsibb volt rá. A költemény egyébként igazán érdekes és érdemes volt, az előzők szórványos sikeréhez képest egyenesen vastapsot kapott. S ezután végre elérkezett a várva-várt a pillanat. Magas fiatalember lépett a színpadra. Szőke haja volt –igazi aranyló fürtjei-, s világos, jég-kék szemei. Fejét büszkén tartotta, arcát valamiféle –indokolatlan- gőg felhőzte. Manfréd rögtön tudta, hogy ő az. Néhány évszázad alatt remek emberismerővé vált, s a megérzései is mindig segítették. Önkéntelenül elmosolyodott –sötét, fenyegető mosoly volt ez-, s szinte türelmetlenül várta, hogy amaz ott fent megszólaljon. S meg is szólalt, ő pedig egyelőre hallgatott. Mi tagadás, szépen beszélt a fiatalember, lágyan zengő hangon. Hát, még ha saját költeményét zengené! Nem szakította félbe rögtön, ahogy egyébként eltervezte, egészen az utolsó versszakig várt, ekkor emelkedett fel székéről.

„Titkon szerettünk-

s most néma vagyok

bár szíved heve eltűnt,

s lelked becsapott.

Ha múlnak az évek,

s egyszer rád lelek,

mint köszöntenélek?”

A kérdés után hatás-szünetet tartott, az utolsó sor előtt. De a befejezésre már nem volt ideje, azt már Manfréd szavalta:

-„Csönd és könny közepett” –a közönség egy emberként fordult felé, először mint az előadás megzavarójára, majd értetlenül fordultak vissza a színpad irányába. Ő még egyszer elismételte a kérdéses verssort, majd újra megszólalt –Ahogy azt már Byronunk megénekelte első verseskötetében –mosolygott a másik zavart arckifejezésen, de egyelőre nem szólt többet. Csend ült a termen, vészterhes, vihar előtti.

-Hogy érti ezt? –kérdezte a színpadon álló, s annyi felháborodottságot sűrített hangjába, amennyit csak bírt. Mi tagadás, ez azért elismerésre méltó színészi képességet sejtetett. Azon a pályán jobban megállta volna a helyét, vagy méginkább politikusként.

-Ó, nyílván nem fogalmaztam elég pontosan. Akkor kiegészítem: A költemény 1808-ban keletkezett, a címe –amit egész fantáziadúsan ferdítettél el- ’Hogy jött a búcsú’. Kétségtelenül nem a legismertebb műve, de azért kérlek, lehettél volna találékonyabb! Egy ilyen ismert költőt választani, szégyentelen –szemmel láthatóan jól mulatott. A másik egyre vörösebb lett, majd elsápadt, talán a visszavágásán töprengett. Valamin, akármin, amivel megcáfolhatja az elhangzottakat, a hangzavar közben egyre nőtt. Végül arcát a tenyerébe temetve egyszerűen eltűnt a függöny mögött, ezzel maga igazolva csalását. Kár, igazán lehetett volna izgalmasabb is. Manfréd mindössze ennyivel nyugtázta a történteket, majd felállt, nem törődve a teremben lévő felháborodott hangzavarral, szavai hatásával, s távozni készült. Már kint járt az udvaron, mikor Edvárd beérte őt.

-Köszönöm –mondta egyszerűen, de őszinte hálával.

-Ugyan mit? –ez már a megszokott gúnyos hangú válasz volt- Tartoztam ennyivel a nagy költő nevének. Habár mikor legutoljára láttam, vitatkozva váltunk el –megint inkább magának beszélt, félig emlékeibe merült. –Nem hiszed, ugye? Sebaj, a te korodban én is állandóan hitetlenkedtem.

-Hogy hihetném? De nem számít, hálás vagyok, mindnyájan azok lehetünk.

-Igen, bizonnyal’. Most hogyan tovább? Előre mész választott utadon?

-Termesztésen. S majd igyekszem nem kételkedni. Ki tudja, még mi vár, talán szerelmem szívét is elnyerhetem egy napon –itt már Edvárd is inkább hangosan gondolkozott.

-Értem. Nos, azt hiszem, most, hogy megtettem, amit tudtam, nincs több teendőm erre –ezzel a beszélgetést részéről lezártnak tekintette. Illetve mégsem, hátravolt még egy apróság: -Már egyszer említettem, hogy nem szokásom jó tanácsokkal dobálózni, de most mégis adok egyet. Mert biztos vagyok, hogy nem nyer meghallgatást. Azt ajánlom, hagyj fel ezzel a gyerekes szenvedéllyel, ha boldogulni akarsz. Az irodalom dicső múltra tekint vissza, ám helyzete aggasztó, jövője pedig egyenesen kilátástalannak látszik. Ellenben –teszem azt- ügyvédekre mindig szükség lesz. Ég veled! –a választ ezúttal sem várta meg, ahogy elindult könnyed mozdulattal szivarra gyújtott. Edvárd csöndesen figyelte, ahogy a feketébe öltözött alakot elnyelte az esti szürkület. Mikor már annak sziluettjét sem látta a távolban kirajzolódni, megszólalt, mintegy válaszul a korábbiakra, mély meggyőződéssel:

-Én azért maradok a saját utamnál.